AZ ELSŐ EMBERPÁR

Nem érted? Pedig igen egyszerű. Legalább négy olyan magas műveltség pusztult már el nyomtalanul, amilyenben most élünk. Négy ízben, tíz- vagy százezer évektől elválasztva, volt már telefon, autó, repülőgép a világon, s négyszer tűnt el nyomtalanul. Hogyan? Úgy, hogy a világ bizonyos időre megfagyott. Te is olvastad a tudósok módszeres képzelődéseit egymást követő s egymástól hosszú műveltségi korokkal elválasztott jégkorszakokról. Értelmem nem valami nagyon jártas ezekben a dolgokban, de képzeletem annál otthonosabban mozog bennük. Hogyan történt, hogy egyik kor úgy elmerült, hogy a jeges özönből utána felmerülő másik egy gombostűnyi anyagot, egy morzsányi gondolatot sem örökölt tőle? Erre van egy mesém, hallgasd meg.

Jelei már régen mutatkoztak. 1938-tól kezdve egyre hosszabb lett a tél, és kurtább a nyár. A tavasz késett, aztán egészen elmaradt. Hosszú, szigorú télre lángoló nyár következett Ez tartott úgy 1940-től 1945-ig. A tél egyre vadabb lett, a nyár egyre perzselőbb. A spanyolnáthával rokon, de kifürkészhetetlen és gyógyíthatatlan betegség nyitotta meg és követte a telet. 1945 és 1950 között felére apadt Európa lakossága. Ugyanakkor valamit enyhült a tél, de meghűvösödött a nyár. S lassanként, ide-oda lengések után megállapodott a hőmérséklet nulla alatt tíz és nulla fölött öt fok között. Az emberek tüdeje megpattant, idegei elrohadtak, élő húsuk térdig elpenészesedett. 1950 és 1955 között már csak negyedannyi ember élt Európában, mint tíz évvel ezelőtt.

1951 nyarán azt jelentették az időbúvárok - ők voltak a kor dédelgetett tudósai, mint a negyvenes években a mérnökök -, hogy a Varanger-félszigetről és a Murman-partról hatalmas jégfolyam úszik alá lassan. Egy év alatt úgy meggyorsult a kiszélesedett jégözön mozgása, hogy már elárasztotta az egész Lappföldet. 1953 telén norvég, svéd, finn földet borítva Bergen-Oslo-Sundswall-Tampére-Helsinki-Leningrád volt a jégár alsó vonala. Az innen északra eső területről összesen 150 000 ember menekült csak el. A szám csak hozzávető, ebben az időben tudniillik már nehéz volt minden embert számon tartani. A közigazgatás nagyon-nagyon akadozott, a hatóságok ruha-, tüzelő- és élelmiszerkérdésekkel foglalkoztak főképp. Hány ember pusztult el ott fönt, senki sem tudja pontosan. 1954-ben a jég elérte az Amszterdam-Berlin-Varsó-Moszkva vonalat. 1955-ben a jégár megtorlódott az Alpok és a Kárpátok természetes gátján. Olaszország, Magyarország, a Balkán zsúfolva volt észak-európai menekültekkel. S 1955 karácsonyán következett be a nagy szerencsétlenség. Senki sem sejtette. Mérték a jég mélységét, útját, mozgási sebességét, s úgy számították, 1960-ban éri el a Földközi-tengert az ár. De voltak egyes tudósok, akik arra hívták fel aggódva a világ figyelmét, hogy a jég szintje egyre emelkedik, míg vastagsága változatlan, ez azt jelenti, eleven vízzel tört be a jégpáncél alá az Északi-tenger. Mindegy, így is lesz talán idő Dél-Európa kiürítésére.

Most történt a váratlan. Ó, mert a természet súlyos markában mindig van valami, amit elrejt a furfangos majom-unokatestvér, az ember ördöngös szerszámai elől.

Tamás repülő hadnagy a budaörsi repülőtér vendéglőjében ült egy tányér fagyos fókazsír s egy fél liter forralt bor mellett. Gépe amott készen várta: meleg ruhák, italok hőpalackokban, élelem két hétre. Jégfelderítő útra volt indulóban Északnak. Még másik három géppel. Várta a bajtársait.

Eleinte csak távoli morajlás hallatszott. Aztán mintha maga a világ bődült volna el, felbőgött a Föld a részvételen csillagok felé. A szék kivágódott alóla. A terem külső fala leomlott. A földöntúli bőgés harsogva közeledett. Kirohant. A talaj imbolygott vele, mint a hínáros láp. Nagy nehezen elért a gépéhez. Begyújtott, indult, felemelkedett.

Azt hitte, megőrült. Alatta mindenütt jég. Már a repülőtér is eltűnt a szinte mozdulatlan felszínnel rohanó, üvöltő ár alatt. A jég most töri ketté a Lánchidat, mint egy gyufaszálat. Szétvágott rizsfelfújtként omlik össze az Országház. Hadonászó hangyák az árban: jéglapok alá sodródó, jéggerendáktól leütött emberek. Megy északnak. Jég! Nyugatnak. Jég! Keletnek. Jég és jég!

Nem nehéz kitalálni, mi történt. Földrengés vágott át Európán. Felemelte Észak-Európa roppant jégpáncélját, s az útnak szabaduló; alatta eddig meglapult tenger vizével átdobta Dél-Európára. De az is lehet, hogy az Északi-Jeges-óceánon, ahova már senki se repült kutató útra, olyan, égig érő jégmennyiség gyűlt össze, hogy megmozdulván, az lökte át az Alpokon, Kárpátokon a víz- és jégözönt.

Sokáig kóválygott a levegőben Tamás, aki egyre riadtabban kezdett ráeszmélni, hogy egyedül menekült meg egész Európából. Délnek indult. Mindenütt jég és jég. Hol járhat? De ni, ott jobbra lenn... körözzünk csak alább... egy roppant sziklakerék ölelésében egy zöldesszürke szigetzseb… fák!!!.. a sziklakaréj közepén egy tenyérnyi fennsík... már csak tíz óra repülésre van benzinje... újra felnyilall az égbe... megissza mind, ami meleg kávéja van... Két órát keletnek, két órát nyugatnak repül. Jég, jég és jég! Három órát délnek... Amott a messzeségben égig érő töredezett jégfal, jéghimalája! Vissza!!!

Óvatosan ereszkedik le a fennsíkra. Kilép a gépből. Messzelátóját emeli, néz és megremeg... megismeri... járt itt gyalog és repülőúton... az ott a Conca d’oro... „Palermóban vagyok!” De hova lett a város?! Monreale és a Monté Pellegrino! Maga alá tekint. Honnan ez a sziklahegykaréj? Ez azelőtt nem volt. A Strombolit dobta ide, szeszélyesen összegyűrve, mint egy zsebkendőt, a világváltozás? Vagy a tengerből emelte ki azt a védőgátat, amely mögött épen maradt az amúgy is hegyek közé mélyített Conca d’oro, az Aranykagyló, az istenáldotta, termékeny völgység?

De teremtőm, körös-körül mindenütt jég és jég, sima, mérföldes tükörlapok, szakadozott jéghegyek, kásás jégmegyék!

Lássuk a rádiót! Gépje fülkéjében kuporogva hív és sikolt magyarul, angolul, franciául, németül! Európa nem válaszol. Órák telnek el így. Végül is leborul a készülékre, és letaglózza az álom.

Ahogy fölébredt - mikor, mennyi idő múlva? -, ösztönszerűen órája után nyúlt. Az óra állt. A világdráma, úgy látszik, ezt a gépférget is megölte.

Tamás kimászott a gépből, s nagy üggyel-bajjal leereszkedett a völgybe. Most már biztosan tudta, ő az egyetlen élő ember Európában. Először arra gondolt, hogy öngyilkos lesz, aztán Robinson támadt föl emlékezetében s valami homályos sejtés, hogy neki élnie kell. A völgyből annyit járt be, amennyit alkonyatig bejárhatott. Megállapította, van és épségben: szőlő, füge, narancs, körte; vannak állatok, kecske; kutya, baromfi, madarak a fákon. Ember sehol.

Késő este ért „haza” a gépéhez. Már elhatározta, élni fog, ameddig élhet. Első az időszámítás. Naptárt nem tud szerkeszteni. Holdhónapokban fog számítani. Holdtöltétől holdtöltéig egy hónap. Nem lesz pontos, de mit tehet róla. Megijedt: mily roppant volt a tudásunk, s annyira szakemberekre elaprózott, hogy ő most szinte semmit se tud. Ma hétfő van, szombaton volt holdtölte, tehát I. év első hónap 3-a. Megborzongott, milyen zavar lesz ebből. De azért felírta jegyzőkönyvébe. Van egy revolvere, négyszer hat golyóval. Ha kilövi őket, eldobhatja a fegyvert. Tehát állandó fegyvert kell készítenie magának. Hahaha, íjat és kőbaltát. És, Uram Istenem, állandó tűzről kell gondoskodnia. Gyújtója alig van, s újat honnan szerezzen, hogyan készítsen? Fél éjszakája tervezgetésben telt el.

Reggel keresett egy barlangot, amelyet berendezett a kifosztott repülőgép holmijaival. Tűzhelyet rakott benne nagy kövekből, s meggyújtotta az első tüzet, amelyet aztán nem engedett kialudni.

Őrült vagyok? - támadt magára. - Egyedül vagyok, ha én meghalok, kihal az emberiség. Eh, este jól bevacsorázom, berúgok, és egy golyó pontot tesz Európa történetének végére.

Valamit evett, s búcsúzó kószálásra indult a völgybe.

Milyen meleg van! Érdekes, itt a jégmindenség közepén enyhe nyár van. Utolsó nyári este, Európa alkonya! Hahaha!

Szörnyű érzésekkel, nézve, de nem látva bandukolt tovább. Egyszerre hangot hallott!

- Szinyore!

A hang irányába nézett. Egy félmeztelen, izmos, szép parasztlány futott feléje.

Rosszul lett a lelki megrázkódtatástól, szeme elhomályosult, szédült... De most már két hatalmas női kar ölelte át nyakát, s egy duzzadt száj narancs- és hagymaillattal nevette-sírta arcába:

- Maddaléna a paura. Tutti andati via.

Csüggedten lógott le Tamás két karja: Mi lesz ebből? Olaszul egy szót sem tudok.

A lány már vonszolta is magával. Nagy, ötszobás kőházba vezette, leültette egy kerevetre, kecsketejet, szőlőt, hagymát hozott, és elkezdte etetni Tamást, mint egy kisgyereket. Aztán Tamás vezette el a barlangjába. Hiába kínálta édességgel, pálinkával, bádogdobozos hússal, a lány mindent visszautasított.

- Piu bello kvi! - kiáltotta rövid szemlélődés után, s elszaladt.

Félóra múlva megjelent mindenféle edénnyel, ruhaneművel megrakodva, s nevetve, dalolva keresett helyet minden tárgynak.

- Maddaléna reszta! - mondotta, levágta magát a sarokban Tamás gondosan leterített bundájának prémjére, s hívta a fiút.

- Vieni kvi!

Tamás nemet intett.

A lány sírva fakadt, aztán felült, s valami végtelen szomorú dalt kezdett énekelni. A szeme furcsa tűzben égett.

Tamás szíve, gyomra megremegett: ez a lány őrült.

Múltak a holdhetek, holdhónapok. Már régen elfogyott az utolsó doboz húsa is, kiürültek az üvegek, Tamás elszívta utolsó cigarettáját, a rádióban elromlott egy-két pótolhatatlan alkatrész, és használhatatlanná vált az egész, a revolvert golyóstul egy nap a jégtengerbe dobta a fennsíkról Maddaléna, a repülőgépet villám pusztította el... egyre mélyebbre süppedt a múlt.

Berendezkedtek. Tamás igazat adott Maddalénának abban, hogy a barlangba költöztek, a völgy pár háza romba dőlt, de ők nem is tudták volna fenntartani, nincs anyagpótlás, házépítéshez egyikük sem ért. De remek íjat, nyilat készített magának, kötélparittyát és kőbaltát. Maddaléna tudott fonni, szőni, szövőszékét is átcipelték régen a barlangba. A völgy legtermékenyebb részét elkerítették konyhakertnek, gyümölcsösnek. A többi hasznos fát, növényt sorsukra hagyták. A kártékony állatokat kiirtotta Tamás; disznót, kecskét nevelt, baromfit karámban, ólban; a többi élt, ahogy tudott. Kutya, macska ott lábatlankodott körülöttük. Maddaléna értett a füvekhez, teákkal gyógyított.

Furcsa nyelvük alakult, azaz új nyelv született, mindegyikük azt tanulta el a másiktól, ami legkönnyebb volt neki. A nő neve Léna lett, a férfié Tornász. Azt, hogy „otthon maradok” így mondták: marad káza. „Meleg”-et mondtak, de „hideg” helyett ,,freddó”-t. „Bondzsornó”-t mondtak egymásnak reggel, de a „jó este” volt az esti köszönés. „Bambi-no” a csecsemő neve...

No igen, megszületett az első gyerekük. A vér nem gondolkozik. És Tamás rejtélyesen örök tavaszuk illatos alkonyain sokat töprengett azon, milyen lesz az igazi magyar úr s egy őrült olasz parasztlány gyermeke? Káin vagy Ábel?

Telt és fogyott a hold, telt az idő, és fogyott az élet. Fogyott és telt a hold, nőtt az idő, és szaporodott az élet. Léna és Tornász delelőre értek, s megsokasodtak körülöttük a gyermekek: Dzsanni, az elsőszülött fiú; Maddi a második gyerek, leány, és sorban fiúk, lányok: Léna, Tom, Pista, Dani, Letícia, Erkole, Grácia, Annibále.

A tizenegyedik gyereket nem tudta világra hozni Léna, belehalt a meg sem születettbe. Új temetési szertartást eszelt ki Tornász: jégbe temették az ősanyát, s emlékül egy nagy követ hengerítettek a legnagyobb fügefa alá, s rávésték: Isten az ő pácse szopra ella (Isten békéje lengjen fölötte).

Tornász, a gyakorlati kézügyesség embere, úgyszólván csak egy magasabb értéket mentett át a jégbe fúlt műveltségből: az egy Isten hitét. Egyébként nagyon vigyázott, s a múltból semmit sem mesélt gyermekeinek, akiknek meg kellett elégedniök Léna homályos és babonás történeteivel, maguktól száguldó kocsikról, acélsínen kúszó nagy, rovátkás vaskígyókról, nagy, szabad vizeken sikló óriási acélteknőkről, selyemben-bársonyban járó gonoszokról, akik arannyá változó papírlapokat szórtak, durva kocsmárosokról, felfűtő tüzes italokról, szájba dugott füstölgő papírrudacskákról. Így aztán gyermekeik ügyes kezű, leleményes iparos-földműves nemzedék lettek, tele vad képzelődéssel.

Öreg napjaira Tornász sokat gondolkozott, kísérletezett, s újra feltalálta a kova-tapló tűzcsiholást, a faszénégetést s a fémek kizúzását a kőzetekből, olvasztásukat és alakíthatóságukat. Ennek az új emberiségnek kőkorszaka csak húsz évig tartott, s rögtön a vaskorszak következett.

Léna halálakor az anyányivá serdült Maddi vette át az uralmat, de ez a matriarchátus is rövid ideig tartott, mert az izmos, gyors eszű Tom egy szép napon összekötözte, egy karámba cipelte, s ő parancsolt a háza népének.

Dzsanni, az elsőszülött fiú, hülye volt, hajnalonta s esténként a jég partján ült, és dalolt a Lénától hallott zavaros dolgokról. Megszállottnak tartották, tisztelték, de senki sem törődött vele. Volt egy különös szenvedélye, amely Tornász elöregedésével egyre jobban elhatalmasodott rajta. Összelopkodott és elpusztított mindent, ami a múltból származott, könyvet, bádogdobozt, szerszámot, szövetet. A romba dőlt házakat, kunyhókat a völgyben egyenként felgyújtotta, s köveiket szétszórta.

Az idő is dolgozott. Mire a gyermekek felnőttek, a múlt tárgyainak utolsó nyoma is csak emlék volt már.

A sírba hajló Tornász feltalálta a viasztáblát - méhek voltak a szigeten -, íróvesszőt, s Dzsanni lett az írástudó. Pistának a kődarabokból, vesszőkből, sárból folyton építgetőnek házterveket rajzolt. S Pista lett az új emberiség első építője.

Maddinak egy szép napon gyermeke született, Dzsamaddi, kisleány. S Tom feleségül vette a legkisebbik lányt, Gráciát. Ebből az alkalomból Dzsanni babérkoszorút tett Tom fejére, aki felvette a „bello kiráj” címet.

Fordult, fordult a hold, s az ősatya, Tornász megtöltözvén élettel, elhalálozott. Meghalt a nem tudott múlt egyetlen tudója.

Új nép volt kialakulóban, amely magát - a legtöbbet hallott szó után - „gyerekek”-nek nevezte.

A gyerekek népe hitt egy Istenben, keresztelt és esketett, egynejűségben élt, ismerte a gyümölcstermesztést, konyhakertészetet, fejlett volt az állattenyésztése, kecskét fejt, disznót hizlalt, a kenyérmagvakat, gabonatermelést nem ismerte, tudott tűzet gerjeszteni, barlangszerű házakban lakott, állatbőröket és kéziszőttest viselt. Egyesek roppant erélyükkel, leleményességükkel tűntek ki, mások hasznavehetetlen hülyék vagy munkakerülő álmodozók voltak, de mindannyian vadul képzelődök.

A világ teremtését így tudták:

„Kezdetben vala a jég. Az Isten ujja egy helyen megérintette a mérhetetlen világjeget, s olyan jóságos és meleg volt ez az ujj, hogy ott bemélyült a jég, előtűnt a Föld, s mindjárt élet fakadt ott. Egy fügefa alatt támadt az első ember, Léna, az ősanya. Időtlen idők óta élt ott és várt. Isten aztán a messzeségben kettéválasztotta a jeget, a nyíláson nagy vasmadár repült ki. Ez a vasmadár hozta gyomrában a földre az ősapát, Tornászt. És Léna megismerte, hogy ő az, akit várt. S megajándékozta őt egy gyermekkel. Éltek, amíg meg nem haltak, s megsokasodának, és neveztetének a »gyerekek« népének, akik mi vagyunk.”

1940